Zalai Erika · Alkotói szemlélet
Minden történetnek
megvan a maga hangja.
„Történeteket mesélek. Mindegyiket azon a hangon, amelyen megszólalni kíván.”
Másképpen szólal meg egy századelős, ködbe burkolózó kisváros. Más ritmust kíván egy csapat mindenre elszánt macska. Más hangon mesélünk a gyerekeknek, és megint más nyelvet egy távoli jövő társadalmi szatírája. Ezért nem szeretnék egyetlen műfajba bezárkózni. Fantasyban, mesében, humoros gyerektörténetben vagy sci-fiben ugyanaz érdekel: a karakter és az emberi természet – még akkor is, ha a szereplő történetesen nem ember.
Hagyomány
A magyar prózahagyomány és a folklór számomra nem múzeumi emlék, hanem élő örökség. A Hármashalmi Krónikák mesélőhangjában Mikszáth anekdotikus iróniája és Krúdy ráérősebb, melankolikus történetmondása előtt tisztelgek.
Szentkőszeg világát a magyar néphit, a tündérek, garabonciások, táltosok és a századelő hangulata szövi át.
Nem a múltat szeretném utánozni, hanem továbbmesélni valamit abból, amit örökül hagyott ránk.
Játék
Van történet, amely nem kíván ráérős mesélőt. A Cicacsajok világa gyors, csibész, kissé pimasz és rajzfilmes. Itt három macska személyisége és egymás közötti dinamikája diktálja a tempót.
Kaland, humor, barátság – és persze egy parizer, amelyért időnként kisebb háborút is érdemes kirobbantani. Mert néha a legnagyobb történeteket apró mancsok indítják el.
Mese
Cinóber – Szalay Ágnes illusztrációja
A mesékben valami egészen más vonz: a klasszikus történetmondás otthonossága. Szerethető, különös figurákat szeretnék teremteni, akikhez a gyerekek ragaszkodhatnak, akikkel együtt nevethetnek és izgulhatnak, és akikhez később is jó visszatérni.
A mese számomra kaland, humor, érzelem és képzelet – amikor egy gyerek azt mondja: „Meséld el még egyszer!”
Kíváncsiság
A sci-fiben azt szeretem, hogy néha a legképtelenebb világok segítségével lehet feltenni a legismerősebb kérdéseket.
Mi történne, ha…? Mi lenne velünk egy másik társadalomban? Mit kezdünk a technológiával – és mit kezd velünk a technológia?
A humor, az abszurd és a társadalmi szatíra lehetőséget ad arra, hogy messzire menjünk, azért, hogy végül egy kicsit saját magunkra nézzünk vissza.
Ritmus
A színpaddal és a kultúrával eltöltött két évtized megtanított valamire, amit az írásban is magammal viszek: egy történetnek lélegzése van.
Van, amikor rohannia kell. Van, amikor meg kell állnia. Van, amikor a párbeszéd viszi előre, máskor egyetlen csend mond többet minden mondatnál. Ez a ritmus segít abban, hogy bármilyen műfajban is írok, a történet élő és hiteles maradjon.
Más korok. Más világok.
Ugyanaz a történetszeretet.